Lakóhajóval Aquitániában

Kamikaze-kanyar, vidrák és a malomerőd:

lakóhajóval a Baïse-folyón az Aquitánia-Gascogne térségben, Délnyugat-Franciaországban

Egyik kedvenc szakácskönyvem szerzője, Joanne Harris (többek közt a Csokoládé című bestseller szerzője) írja: „…első látogatásomtól kezdve elbűvölt a kisváros: a girbegurba, fagerendás épületek, az ódon cserzőműhelyek és a macskaköves terek, a számtalan lapos fenekű csónak, amelyek lefelé csorogtak a folyón.”

lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval

Ha a csatornahajós kiadványokat nézzük, akkor Aquitániában. De Aquitánia egy hatalmas régió Franciaország délnyugati részén: a népszerű tengerparti üdülőhely, Biarritz vagy Cognac („magyarul” konyak) vagy Bordeaux, ugyanúgy itt van, mint a Baïse-folyó egy része. Mert a másik fele Midi-Pyrénées régióhoz, azon belül is Gers megyéhez tartozik. Történelmileg meg Gasgogne-nak hívták…

Végül is mindegy, hogy nevezzük, a lényeg, hogy 1900 km-re található Budapesttől. Repülőút hosszú, drága és macerás, a vonat még inkább. Marad a kocsi. Na, erről nem szeretnék írni: borzasztó volt!

De egyszer minden út elfogy és szombaton kora délután megérkeztünk Valence-sur-Baïse-ba a Locaboat bázisra. A bázisvezető éppen ebédelt, így megkért, hogy cuccoljunk be a hajóba és ellenőrizzük le a bekészítést, jön ő is nemsokára. Mivel összesen három hajó állt bent, nem volt nehéz megtalálnunk az egyetlen nem fly bridge-s hajót, a Pénichette 1120R típust. Hogy jó választás volt-e? Ha az elhelyezést nézzük, 4 majdnem felnőttnek igen, ha a vezethetőséget nem.  Két nagyra nőtt gyermekünkkel a két kabin, két zuhanyzó kényelmes volt, bár a szekrények lehetnének praktikusabbak, a hátsó árnyékos terasz nyáron nagyon kellemes. De vezetni a hajót…! Nem lehet rendesen kilátni, már pedig ezen az útvonalon egy pillanatig sem lehet lazsálni. De erről majd később.

Szóval ebéd után, tele gyomorral, mosolygósan jött Bertrand, a bázisvezető-mindenes. Mivel rajtam kívül csak ő beszélt franciául (csak kicsit jobban) a csapatban, angolul magyarázott és mutogatott el mindent. Látszott rajta, hogy imádja a hajókat, a folyót és az egész életet. Mi meg őt. Minden második mondata az volt, hogy „Relax, Slowly And Enjoy”. És milyen igaza volt!

Mentünk egy próba „kört”: vagyis elmentünk addig, ahol meg lehet fordulni. Mert a folyó itt nagyon keskeny. A faágak belógnak, a part széle tele van kidőlt fatörzzsel. Össze-vissza cikáztunk, de ő csak mosolygott, hogy „Relax, Slowly And Enjoy”. Akkor is mosolygott, amikor majdnem lesodródott a fedélzetről, mert túl közel mentünk egy benyúló faághoz. Persze a kocsiút miatti fáradtságra kentük az egészet: mi már hajóztunk, nem vagyunk ilyen bénák! Majd holnap menni fog már!

Valahogy visszajutottunk ép hajóval és Bertrand-nal a bázisra, megköszöntük az oktatást és a jó tanácsokat. Ő ment a másik két hajót intézni, mi meg elindultunk felfedezni a zuhanyt. A wc-t már korábban megtaláltuk, viszont a kikötői épület másik két ajtaja zárva volt. Tábla nincs. Egyszer csak leszólít minket egy bácsika: zuhanyozni szeretnénk? Á nem, csak törölközővel szoktunk sétálni… Elmesélte, hogy ő itt lakik szemben a bázissal, és nála van a zuhanyzó kulcsa. A hajósoknak kinyitja, másnak nem. Rend a lelke mindennek! Bennem felmerült, hogy ki más jöhetne ide, ahol a bázison kívül csak egy kerthelyiséges vendéglő van és néhány lakóház az út túloldalán?

Zuhany után a szomszédos vendéglőben ittunk valamit: nincs nagy választék, de legalább drága. El is döntöttük, hogy nem itt vacsorázunk, hanem fent a városban.

Fent? Igen, maga a város egy domb tetejére épült, meredek utcán lehet feljutni. Itt néhány szó a helyi (Aquitániai? Gasgogne-i?) városszerkezetről: lépten-nyomon bastide-okba, vagyis erődített városokba botlunk. Fő jellemző a négyzetes alaprajz kapukkal és bástyákkal, többségében párhuzamos utcákkal. Valence-sur-Baïse is ilyen bastide volt a középkorban: a folyó felöli oldalán még viszonylag épen megmaradt a városfal. Ha felcaplatunk a kikötővel szembeni utcácskán, a régi kapun áthaladva ott is vagyunk az „óvárosban”. Még két sarok és elértük a főteret: a bastide-ok jellemzője a négyzet alakú központi tér, körben árkádos épületekkel. Valence-sur-Baïse főterét a templom uralja: napközben nyitva van, bárki bemehet (villanykapcsolóaz ajtó mellett),sőt a toronyba, pontosabban a tornyok közötti átjáróra is fel lehet menni a szűk csigalépcsőn,ha nem félünk a galamboktól.

Fentről a kisvárost és környékét is belátjuk, hiszen nem nagy az egész. A főtéren kellemes meglepetés ért minket, szombat este még nyitva találtuk a péket. Azt tudtuk, hogy szombaton kora délután bezár „A Bolt”, ezért is kértünk bekészítést. Így friss bagettet, croissant-t és floc-ot tudtunk venni. Ez utóbbihoz némi magyarázat: van a konyak, amit Cognac környékén gyártanak, van az Armagnac, ami olyan, mint a konyak, csak Gascogne-i, és van a floc, ami egyharmad rész Armagnac, kétharmad rész szőlőlé. Jól behűtve fogyasztandó.

A vásárlás és városnézésben megfáradt vándorok ekkor lepihentek az egyetlen nyitva lévő sörözőben a főtéren az árkádok alatt. Egy nagyobb társaság már ült itt és élénk beszélgetésbe merültek. Egyikük, egy hölgy felállt és megkérdezte, mit szeretnénk. Kiderült, hogy ő a pincér, csapos, talán tulaj is. Ugyan adnak napi menüt, de az már elfogyott, de megnyugtatott minket, hogy a mellette lévő pizzéria fél hétkor nyit, ott majd ehetünk.  Így kénytelenek voltunk egy órácskát sörözéssel és bámészkodással eltölteni. A „Slowly, Relax And Enjoy” mindenütt működik: vízen, parton, sörözőben. Fél hét előtt pár perccel a pizzériában megjelent egy idősebb úr és nekiállt teríteni: hurrá, mégsem halunk éhen! Átültünk és rövid időn belül már meg is érkezett a frissen sütött pizza. (Hülyék ezek? Franciaországban pizzát enni? Mentségünkre legyen mondva, hogy sokkal jobb volt, mint amit Olaszországban valaha is ettünk, és a feltétek helyi termelőktől származtak, legalábbis az étlap szerint.) Vacsi után visszasétáltunk a hajóra, és elég korán el is aludtunk.

Másnap reggel frissen, kipihenten beültünk – az autóba. Mintha nem lett volna elég az 1900 km! De Condom-ban vasárnap délelőtt piac van, és kihagyhatatlan. És 8 km autóval.

Condom-nak fedett vásárcsarnoka van, de a vasárnapi piacot nem itt tartják, hanem a folyó túloldalán, pár sarokra a kikötőtől egy üres telekre építik fel aznap reggel a standokat, majd zárás után el is tüntetik őket. Miért nem hajóval mentünk? Mert a zsilipek csak 9 órakor nyitnak, és féltünk, hogy későn érkezve már nem lesz akkora választék. Márpedig választék az van: zöldségen-gyümölcsön kívül virágot, sajtot, szalámikat, sonkát, Armagnacot, flocot, kacsamájpástétomot, sőt még kagylót is lehet venni, vagy meleg ételt is ehetünk a lacipecsenyében (ezt hogy mondják franciául?). Kiegészítettük készleteinket, és vissza a bázisra.

Szegény hajónk egyedül árválkodott, gyorsan mi is elindultunk vele. Mármint a gyorsan az 6 km/óra sebességet jelent, ennyi a megengedett a folyón. Most megúszta a faág, mégis segített a pihenés. Meg az, hogy valaki mindig a hajó orrában ül és irányít: a kormányállásból ugyanis nem látszik, merre visz az út. Mármint a folyó, ami zöld. A fák is zöldek a belógó ágaikkal. Szóval a nagy zöldségben kiabáltunk hátra a kormányosnak, hogy „Slowly, Relax And Enjoy” és kicsit balra. Most meg jobbra. Már majdnem jók voltunk (majdnem 1 km-t jöttünk!), amikor elértük az első zsilip bejáratát. Ha eddig keskenynek gondoltuk a folyót, akkor mit mondjuk a zsiliphez vezető csatornára? Azt hittük, be se férünk, de győzött a józan ész: ha más is átjutott, márpedig két hajó biztosan előttünk jár, akkor mi is megcsináljuk. Elő a csáklyákkal, motort teki tempóról le csigába és irány az egyenes! Kicsit meleg volt (Monaco, 28°C árnyékban: ja az más), de odaértünk a zsiliphez, amely még keskenyebb. Mivel előttünk ment át és nem jött hajó, először ki kellett kötnünk a zsilip előtt és üresben zsilipelni egyet, hogy jó legyen a vízszint, utána tudtunk csak „behajtani” a csigánál is lassabban.

A Baïse-on a zsilipekbe egyszerre csak egy hajó fér el. A bázison adtak egy mágneskártyát, amivel indítani lehet az összes egyes zsilipet a folyón. De legalább automaták, nem nekünk kell tekerni. Mivel senki nem látta, mit bénázunk és a hajónak sem lett baja, elégedetten távoztunk a zsilip túloldalán.

Úgy terveztük a pilotkönyv alapján, hogy a Flaran-híd után kikötünk és megnézzük a Flaran-apátságot: a híd meg is volt, de amit kikötési lehetőségnek jelöl a könyv, az a valóságban egy félig megroggyant fatákolmány: rálépni sem mertünk, nem hogy a hajót kikötni. Így csak az apátság malmát csodáltuk meg a vízről, utána meg a folyó túloldalán a Trizac-kastélyt. (Magánkézben van és szállodaként funkcionál).

A következő zsilip kettős és zsilipőr működteti. Amint előkerült a zsilipőr, hamar túljutottunk rajta, már rutinosabbaknak tűntünk (vagy csak szélesebb volt?).

A Graziac-zsilip után viszonylag könnyebben megtaláltuk merre visz a víz, mert bóják is segítenek. Ahol nincs bója, menj középen, tanácsolja a pilotkönyv. Így értünk el a címben is említett kamikaze-kanyarhoz: ez egy S-alakú kanyarulat, ahol nagyobb vízállásnál felgyorsul a víz és könnyen kisodorhatja a hajót a parthoz. Ahol belógnak a fák, a vízből ádáz fatörzsek állnak ki és egyéb veszélyek leselkednek a kezdő hajósokra. De nem ránk! Augusztusban alig van sodrás, a legnagyobb „gondunk” az volt, hogy most melyik zöldség a víz? Balról jobbra majd jobbról balra cikázásunk közben sikerült egy vidrát felébreszteni, aki olyan gyorsan eltűnt a part menti növényzetben, hogy azt se tudtuk mondani kviddics.

A következő zsilipnél ki kellett kötnünk a forgalmi dugó miatt: ide már eljutnak a napi bérlésre kivehető kis csónakocskák, rajta még nálunk is ügyetlenebb kezdőkkel. Romantikát kereső párok, kisgyerekes családok veszik ki ezeket a lélekvesztőket. Rossz volt nézni, ahogy a zsilipben szerencsétlenkednek. Pontosabban jó volt, mert közvetlen a zsilip melletti palacsintázóba beültünk ebédelni (mosolygós felszolgálónő, egyszerű, de finom és olcsó ételek), közben ment a SRAE (Slowly, Relax And Enjoy) – mások kárára.

Itt találkoztunk először panorámás kirándulóhajóval. Pont befért a zsilipbe, de hogy hol fordult meg, arra ötletünk sincs. Ebéd után sétáltunk egyet a környéken, megnéztük a malmokat, élveztük a fák árnyékát, lógattuk a lábunkat a vízbe. Hivatalosan nem szabad fürdeni sem a folyóban, itt a Gauge-malom mellett a helyiek strandoltak. Annyira, hogy el is foglalták az egyetlen stéget, ahonnan beugráltak a vízbe napozás közben. Nekünk csak a malommal szembeni lépcső jutott.

Ami persze nem rossz hely, a víz úgyis hideg lett volna nekünk. Vissza a hajóra, át a zsilipen, nem elütni a kis bénákat (milyen erősnek érzi magát az ember 11 méteren), egy-két kanyar és már meg is érkeztünk Condom-ba.

Condom-ban a kikötő használatáért fizetni kell. Persze nem segítenek a kikötésben, csak a pénzt kérik le és megadják a vizes blokk kódját. Rajtunk kívül csak egy-két állandó hajó állt itt, a többiek valószínűleg Moncrabeau-ban töltötték a vasárnap éjszakát.

Condom nevén lehet viccelődni (pláne, ha hozzátesszük, hogy a baise szó sima i-vel azt jelenti, hogy csókol), de a város az nagyon komoly. Zegzugos szűk utcácskák, templomok, tipikus zsalugáteres házak, vendéglők,kávézók

és rengeteg virág. A fiam beleszeretett egy útkereszteződésbe, olyan szép volt. És illatos. A hajóhoz béreltünk biciklit is, amivel meg akartuk nézni az innen 6 km-re lévő Larressingle középkori várát, a környék egyik fő

látnivalóját. A kikötői kapitányságon a férfi mondta, hogy meredek, de a nő leintette, hogy csak dombos az odavezető út. A férfinak volt igaza. Meleg is volt, meredek is, ráadásul nincs külön kerékpárút , az országúton kell kerekezni. Szégyen, nem szégyen, Condom határában feladtuk: végül is hajózni jöttünk, nem Tour de France-ra. Inkább megnéztük alaposan Condom-ot, persze gyalog.

Condom püspöki székhely, fontos megálló a Compostela-ba vezető zarándokúton. Mondanom se kell, tiszta, rendezett és gyönyörű. Késő estig sétáltunk, fotóztunk. Az Armagnac múzeumról viszont lekéstünk. A legkisebb sikátorba is be mertünk menni, már Bertrand is mondta, hogy az egész környéken jó a közbiztonság, ezt a kikötői kapitányságon is megerősítették. Magunk is tapasztaltuk, hogy barátságosak az itteniek és örülnek a turistáknak.

Este kiültünk a hajó teraszára, hülyítettük a kacsákat, megállapítottuk, hogy a vörös floc jobb, mint a rozé, majd a sötétben felbukkanó vidrákat próbáltuk lefényképezni.

Reggel korán keltem, megint sétáltam és fotóztam egy csomót, majd a gyerekeket elküldtük bevásárolni. Most jól jött a bicikli, mert a bolt kicsit messzebb van a kikötőtől. A lányom jól beszél angolul, a fiam meg jól mutogat, így sikerült nekik megtalálniuk a péket és a boltot is, és mindent beszerezniük a helybéliek segítségével.

Reggeli után útnak indultunk, némileg változtatva a taktikán: ez ül elöl, ez kormányoz, ez navigál a pilotkönyvből, ez pedig fotóz. A legkisebb meg mind megette. Barlet-híd és malom, zsilip, kanyar, malom, zsilip, kanyar és már meg is érkeztünk Moncrabeau-ba. A kikötő közvetlenül a híd előtt a kemping mellett található, a város meg a dombtetőn. Tanultunk tegnapról: inkább gyalog, mint kerékpárral!

Moncrabeau-ban tulajdonképpen semmi nincs. A helyiek azzal tették nevezetessé, hogy létrehozták és a mai napig fenntartják a Hivatásos Hazudozók Akadémiáját (ez azért kicsit árnyaltabban történt). Ne felejtsük, Gasgogne-ban vagyunk! A városnézés is vicces, de igazán csak az élvezi, aki tud franciául. Augusztus első vasárnapján tartják a hazudozók éves találkozóját és versenyét (ezért volt tegnap este üres a condom-i kikötő). Ez egy látványos kosztümös felvonulás és késő estig tartó program, így hétfőn déltájban alig láttunk embert az utcán. Meleg is volt, hamar tovább indultunk, de nem eléggé: Moncrabeau-ból még 14 km-es út várt ránk Nérac-ig.

A folyón egyre több helyen láttunk szivattyúkat, amivel a part menti földeket innen öntözik. Egyik zsilip előtt amikor kikötöttünk, minket is meglocsolt az automata forgó öntözőberendezés. Először jól esett a hűs víz a nagy melegben, majd jött a fekete leves duplán. Az ablakok nyitva voltak, a nagy elhúzható tető is, és a víz persze befolyt. Jöhet a takarítás, közben zsilipelés. Utána újabb takarítás projekt: szép fehér hajónk sárga lett, ahogy a víz megszáradt rajta. Újabb dilemma: ha a folyóból veszünk vizet takarításhoz, az ugyan úgy homokos, tehát nem lesz tiszta a hajó. A hajó tartályából nem akartunk vizet fogyasztani, a kikötőkben elméletileg tilos a vizet hajómosásra elpazarolni. A megoldást elodáztuk, hiszen gyönyörű tájon vitt továbbra is az utunk. Itt találkoztunk hajónk névadójával: Recaillau az egyik zsilip és a mellette lévő tanya elnevezése. Ha ránézünk a térképre, a főbb városok körül tanyák, vagy egy-egy kastélynak nevezett rezidencia található elszórva. A vidék főleg a mezőgazdaságból él, főbb terményei a szőlőn kívül a gabona, napraforgó, repce stb. És a kacsa, mindenféle formában.

Útközben egyre több hajó jött velünk szembe, nem csak a pici lélekvesztők, hanem charter hajók, sőt „őfelsége” Prince Henri is. Lelkesen integettünk nekik: minél többen jönnek el Nérac-ból, annál kevesebben lesznek a kikötőben, gondoltuk naivan. Így értünk el Nazareth-be (nem abba, hanem a zsiliphez), ahonnan a La Garenne Park kezdődik. Innentől kezdve Nérac-ig tilos a kikötés. Átjutottunk a zsilipen (most már profi módon ment a zsilipelés), jobbra néztünk, balra néztünk és már ott is volt előttünk a nérac-i Pont Neuf. Meg egy másik charterhajó, néhány kis csónak, szóval dugó volt. Szépen megálltunk a híd előtt, hogy lecsendesedjen a forgalom, majd neki álltunk kikötőhelyet keresni. Nérac két hídja (Új- és Régi-híd, fantáziadús nevük van) között a folyó mindkét partja kikötő, víz- és áramvételi lehetőséggel. Persze fizetős, de kit érdekel ilyen szép környezetben?

Kiderült, hogy a másik lakóhajó azért kavargott előttünk, mert ő is helyet keresett, sikerült is beállnia. Nekünk maradt a hí mellett, a megállni tilos tábla előtt: így elég helyet hagytunk a Prince Henri kirándulóhajónak (amivel találkoztunk idejövet). Már majdnem kikötöttünk, amikor egy nő elzavart minket: ő 7, azaz hét napi bérlésű csónak helyét fizeti, nem érdekli, hogy oldjuk meg, de menjünk innen. Ugyan elférnénk békésen egymás mellett, szerintünk, szerinte nem: ő fizet a helyért. Segíteni nem tud, oldjuk meg. Egész utunk során ő volt az egyetlen barátságtalan helybéli. Jó, menjünk tovább, a másik hídnál a túloldalt találtunk is helyet, amíg közel nem értünk: tilos kikötni, mert a Prince Henri itt tankol. Tényleg benzinkút volt. Hogy ezzel a felséggel mennyi baj van! Kínnal-keservvel megfordultunk a keskeny folyón a kétoldalt kikötött hajók között. Senkit nem törtünk össze és talán senki nem értette, hogy cifrázzuk közben. Vissza a Pont Neuf-höz! Boldogan felfedeztük, hogy testvérhajónk (ők is Valence-sur-Baïse-ból Agen-ba mentek) elég lazán áll: ha előre megy, szűken, de beférünk mögé. Ezt elkiabáltuk franciául, angolul és mutogatásilag, de ők csak ültek tovább a parton (késő este láttuk, hogy egy másik hajó kedvéért mégis előre mentek, ami így befért). Ettől kezdve nem szerettük őket, nem mintha lett volna jelentősége. Szóval, elszakadt a cérna a fiúknál: megyünk tovább! Na ne, azért jöttünk, hogy Nérac-ot megnézzük, nem adhatjuk fel! A térképen kiszúrtam, hogy a Pont Vieux után is van kikötési lehetőség, és mivel még nincs este hét, nyitva a zsilip, tehát hajrá! Egy kis füves placcra jutottunk, ahol egy pár kutyát sétáltatott, egy férfi pedig horgászott. Az út túloldalán kisvendéglő, ahova be is ültünk a nagy izgalmak után. Pont ma sajnos konyha nincs, de inni lehet. Ittunk. Mivel vizet és áramot nem lehetett vételezni, kis pihenés után elindultunk várost nézni.

Nérac-ban minden, még a marhaszelet is Navarrai Henrikről, vagyis IV. Henri-ról szól, aki itt nőtt fel, majd Párizs megért neki egy misét. A fáma szerint fiatalkorában egy dolgot szeretett csinálni: vadászni. Nyúlra vagy nőkre. Egy igazi nérac-iban biztos, hogy királyi vér csörgedez.

A városnak nincs igazán főtere: a folyó mindkét partján hangulatos kis utcácskákon, régi házacskák között sétálhatunk. Persze, IV. Henri vára a legismertebb műemlék (ma múzeum), de az egész város hangulatos. Városnézés közben megvacsoráztunk egy kis téren: saláta IV. Henri módra, húsétel IV. Henri módra, stb. Késő este a folyóparti fagyizóba ültünk be, ahol több száz fagyi különlegesség és kehely közül lehetett választani.

Kedden bicikliztünk La Garenne-ben, áztunk Barbaste-ban és vacsoráztunk Vianne-ban. lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval

A La Garenne királyi park volt hajdanán, ma olyan Nérac-ban, mint nekünk a Margitsziget: már kora reggel kijönnek ide a helyiek futni, sétálni, kutyával, gyerekkel vagy egyedül. Bámészkodás közben figyeljünk másokra is!  „Hazafelé” még bevásároltunk és viszonylag korán elindultunk, hiszen ki kellett használni, hogy egy zsilippel megelőztünk mindenkit.

Következő állomásunk Lavardac: a pilotkönyv szerint vízvételezési lehetőség is van az ingyenes kikötőben. Kicsit keresni kellett az egyetlen csapot, majd gépészkedni, hogy elérjen odáig a slagunk, de végül teljesítettük eme nehéz feladatot. Ugyan esett az eső, de nem volt hideg, így elsétáltunk Barbaste-ba.

Barbaste a Gélise-folyó partján fekszik. Két fő látnivalója egymás mellett található: a tornyos malomerőd (vagy erődmalom?), és a román stílusú híd. A malom múzeumként üzemel, ha meg akarjuk tekinteni, tájékozódjunk előre a nyitva tartásról. A hajóhoz két nagy dosszié is jár, tele hasznos információval, helyi prospektusokkal.

Mivel továbbra is esett, és véletlenül sem akartunk mezőn éjszakázni, tovább hajóztunk Vianne-ba.

A vizi forgalom továbbra is élénk volt, de Vianne-ban rajtunk kívül csak egy hajó állt a kikötőben. Közben elállt az eső, feltöltöttük a víztartályt, megittuk a maradék floc-ot, az áramra is rácsatlakoztunk. Jókedvűen indultunk felfedezni a várost.

Vianne igazi ékszerdoboz: kicsi, de minden zuga szép. A régi bastide mind a 4 kapuja megmaradt, persze mindegyiket kipróbáltuk. Belépőjegy ellenében fel is mehetünk a városfalra és az egyik toronyba. A főtéren francia és angol nyelvű táblák mutatják be a hajdani város képét és életét. Több művész is ebben a városban telepedett le. Okvetlenül nézzék meg az üvegfúvó mester műhelyét! A kész művek közül képtelenség választani, annyi szép tárgy kapható. Közben magát az alkotást is megnézhetjük. Élelmesebbek felfedezhetik, hogy a mester román származású. Ki tudja, milyen szél fújta el egészen Vianne-ig? Visszatérve a főtérre, beültünk a két vendéglő közül a nyitva tartóba. Kedvesen közölték velünk, hogy enni csak este hét után lehet, de addig is ihatunk valamit. Lefoglaltuk az asztalunkat, majd visszatérünk a hajóra. Most derült ki, milyen előre látóak voltunk, már tele volt a kikötő. Szomszédunk megkért, hogy álljunk kicsit előrébb, mert nem ér el a vízcsapig. Persze jó fejek voltunk, arrébb tolattunk. Este visszamentünk a városba vacsizni, megkóstoltuk a híres buzet-i bort (nem nagy szám szerintünk), majd elsétáltunk a Baise-on átvezető műemlék függőhídhoz. Itt elszórakoztunk a hold fotózásával (nem jól sikerültek), majd visszamentünk ismét a hajóra. Meglepve tapasztaltuk, hogy már más a szomszédunk, aki jól rá is állt a mi hajónkra. Nem csak a kikötő, de mellette, amíg lehetett, tele volt a part hajóval. Jókor érkeztünk!Reggel bevásároltunk. Vianne ugyan kicsi, de két boltja is van, viszont egyikben sem kaptunk floc-ot. Az egyik boltos átszaladt a vendéglőbe, ahol tegnap vacsoráztunk, de nekik is elfogyott. Emlékeim szerint ennyit nem ittunk tegnap, biztos mások fogyasztották el a készletet. Megkértek minket, hogy jöjjünk vissza fél óra múlva, addigra lesz, amilyet szeretnénk. Vöröset kértünk. Nem tudom honnan szerezték, de fél óra múlva mosolyogva fogadtak: itt a floc-unk!

Óvatosan kiálltunk a hajónk orrától öt centire lévő hajó mellől, majd bemanővereztünk a zsilipbe. Tényleg összeszoktunk már a hajóval, minden simán ment. Nem úgy a következő zsilip!

Buzet-sur-Baïse a következő fontos állomás, hiszen itt jutunk át a Canal de Garonne-ra, egy dupla zsilipen keresztül. A zsilipre vezető ág a fák közt nem látszik, csak a táblája, ezt figyeljék.

Mivel időben jók voltunk, tovább akartunk hajózni a Baïse-on a torkolatig. Ehhez viszont át kellett jutnunk egy zsilipen. A gond nem is a zsilippel volt, hanem utána. A senki földjén, egy elhagyott, talán papírgyár mellett van a zsilip. A folyó vizét a zsilipbe és a gyár alatt is átvezetik. Ahogy kiértünk a zsilipből, megfeneklettünk a sekély vízben. Próbáltuk előre, hátra, motorral, csáklyával, partról húzva, káromkodva, szentségelve, semmi. De a fiam nem hiába gépésznek tanul, jött az isteni szikra: ha feltöltjük a zsilipet, majd kiengedjük, a kizúduló víztől megemelkedik a vízszint. A lányom visszaszaladt, beindította kétszer a zsilipet, majd futás vissza a hajóra. Sikerült!

A folyó itt egészen más, mint korábban: széles, továbbra is lassú, és embernek nyoma sincs. Lehet, hogy mások tudják a zsilip titkát, azért nem jönnek erre? Mesebeli békés tájon hajóztunk, ahol a legfőbb kérdés az volt, kinek sikerül először lefotózni a jégmadarat. Minden más madarat lefényképeztünk, de ezek a pici kék madarak olyan gyorsan cikáznak, hogy esélyünk sem volt. Egyszer csak vége, megérkeztünk a hatalmas bukógáthoz a torkolat előtt. A két stég közül az egyiket horgászok foglalták el, akikkel nemzetközi kapcsolatba léptünk.

Kötél felmutat.

– Here?

Fejrázás.

– Here?

Bólogatás.

– Ok.

Hogy mondják angolul, hogy zsineg? És franciául? Damil? Nem értik.

– Bot. Fel.

Megértik, tekerik, kikötünk, sétálunk, fotózunk.

Innen a hét egyes napjain révkalauz segítségével át lehet kelni a Garonne-on és felhajózni a Lot-folyóra, de ez nekünk nem fért volna bele az egy hétbe. Kicsit sétáltunk, megállapítottuk, hogy a Garonne egy rusnya nagy folyó, majd békében elköszöntünk a horgászoktól, és visszaindultunk Buzet felé.

Persze kedvenc zsilipünknél megint fenn akadtunk. Á, mi ez nekünk, zsilip feltölt, leenged és már mehetünk is. Meg ahogy azt Móricka elképzeli! A kiömlő víz elsodort minket, bele a parti növényzetbe. Szó szerint küzdöttünk, hogy össze ne törjük a hajót. Végül a hajó megúszta, egy faág megfogott minket annyira, hogy megálltunk, majd valahogy bejutottunk a zsilipbe, csáklyával, a letört faággal húzva-lökve a hajót. A magyar nyelv árnyalt a káromkodásban, szerintem minden szintjére eljutottunk. Még szerencse, hogy a szitakötők nem értik, ami ott elhangzott! Jól leizzadtunk, de időnk nem maradt zuhanyozásra a buzet-i bejáratig, csak egy korty floc-ra.

Buzet-sur-Baïse kikötője helyi mértékkel nézve hatalmas és nem a folyón, hanem a Garonne-csatornán van. Mivel a buzet-i bor annyira nem ízlett, itt nem kötöttünk ki, tovább hajóztunk most már a Canal de Garonne-on, ahova dupla zsilipen jutunk fel. A zsilipőr rutinosan irányítja a forgalmat, hamar túlesünk rajta. Itt kell leadni a mágneskártyát és egy kérdőívet: hol álltunk meg, hogy tetszett, mit lehetne javítani.

Pár kilométer múlva újabb zsilip. A csatornán belóg egy rúd, amit el kell forgatni, így tudjuk jelezni, hogy be akarunk menni. A zöld lámpa jelzi, ha behajthatunk, és a parton egy gomb lenyomásával automatikusan indul a folyamat. A zsilip után áthajóztunk a Baïse-folyó felett, majd egy eléggé unalmas szakaszt gyűrtünk le estig. Itt már lehet száguldani, 8 km/óra a megengedett sebesség.

Sérignac-sur-Garonne-ban töltjük az éjszakát. Persze a kikötőben hely nincs, illetve van, csak kitáblázva, hogy foglalt. Nem vitatkozunk, nincs is kivel, átállunk szembe. Legalább kipróbálhatjuk a cövekeket, ami a hajó felszerelés tartozéka. A pallót is lefektetjük, hogy kényelmesebb legyen a ki- beszállás. A füves partot a helyiek piknikezésre használják: egy bringás társaság pizzát hoz, és azt eszik, mások kiveszik az összecsukható asztalt és székeket az autójukból, megterítenek és vacsiznak.

A pilotkönyv Sérignac-ról csak annyit ír, hogy feltölthetjük a készleteinket. A kikötőben, ha kapunk helyet és megtaláljuk, kinek kell fizetni, vehetünk áramot és vizet, szó szerint, mert a helypénzbe nem tartoznak bele a szolgáltatások. A zuhanyért is fizetni kell. Legalább 20 eurót megspóroltunk a zöldövezeti kikötéssel.

Maga a város kb. fél kilométerre a parttól fekszik. Ez is bastide, néhány régi házzal, hangulatos terecskékkel. A pizzéria már záróra előtt, csak inni lehet (tudták a srácok, miért a parton pizzázanak), a másik vendéglő a falu túlvégén van. Sebaj, élelmiszerrel jól állunk, főzünk a hajón. Milyen jó a hátsó terasz, ott vacsorázunk, közben nézzük a parton piknikezőket. Másnap reggel bemegyek a városba friss bagettért és croissant-ért. Pék nincs csak a helyi hálózathoz tartozó ábécé: állítólag a kikötőbe ingyen kiszállítanak. És a túlpartra?

Sem a bagett sem a croissant nem olyan jó, mint amit megszoktunk, de egyszer elmegy.

Lassan nekicihelődünk és folytatjuk utunkat a továbbra is unalmas csatornán. Mielőtt bealudnánk, egyszer csak hoppá, hol az út? Hirtelen 90°-os fordulatot vesz a csatorna és már Le Passage-ban vagyunk. Négyes zsiliprendszert kell leküzdeni. A zsilipek között széles medencék, körülötte nagy park, a csatorna fölött gyalogoshíd. Tényleg szép a környezet, Agen-ból sokan jönnek ki sétálni. Na ez a baj! Mivel a csatornán már folyásiránnyal szemben haladunk és elég nagy szintkülönbségű mind a négy zsilip, megszenvedünk, mire kidobjuk hátul a kötelet: a kellemes árnyat adó tető folyton útban van. Maximalista párom rögtön ideges lesz, hiszen mások is látják, hogy bénázunk! Na és? Tudod, apa, SRAE és menni fog. Nem ment minden elsőre, a SRAE-faktor sem dübörgött, de baj nélkül átjutottunk. Mondanom sem kell, a helybéliek nem nevettek ki, nem mutogattak ránk, valószínű, már láttak pár hajót szerencsétlenkedni.

A sok zsilip a Garonne-folyó felett átívelő hídra visz fel. A hídon a csatorna keskeny, éppen hogy elférünk. Persze csak csigában szabad menni, így könnyedén ki-beugrálunk fotózni, de csak óvatosan, a híd két oldalán jó páran sétálnak, bicikliznek. A Garonne továbbra sem tetszik, széles, lapos, tele hínárral. A híd végén udvariasan félreáll egy Nicols-hajó, majd egyszer csak pánikszerűen elkezdenek tolatni, csáklyával lökdösik el magukat a parttól. Jó ég, mi történt?! Elfelejtették elfordítani a rudat, behajtottak a pirosba! Szóljunk nekik hogy „Slowly, Relax And Enjoy”?

lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval

Az agen-i bázisra bevezető szakasz szó szerint kétarcú: egyik oldalon gyártelepek, majd vasúti pályaudvar, a másikon kisebb, de inkább nagyobb családi házak a domboldalon.

A bázis majdnem üres, csak egy hajó áll bent, az sem Locaboat. Az iroda zárva. A hajókulccsal együtt megkaptuk az agen-i bázis vizes blokkjának a kulcsát is, kényelmesen lezuhanyozunk, közben felcsatlakozunk az áramra és a vízre. Ebéd, pihi, mosogatás, pihi, az iroda továbbra sem nyit ki. Nekünk viszont szükségünk van taxira, hogy elhozhassuk az autónkat Valence-sur-Baïse-ből. Elkezdek telefonálgatni, a harmadik számot végre fel is veszi valaki: Bertrand az, aki közli, hogy ő most nincs itt. Hát ezt észrevettük, de esetleg segítene? Most nem mondja, hogy SRAE, csak azt, hogy oldjuk meg a problémát. Random kiválasztunk egy taxist az Internetről. Fél óra múlva egy kedves hölgy jön és elvisz minket Valence-sur-Baïse-be az előre megbeszélt árért.

A „szárazföldi” út nem a vizet követi, toronyiránt jutunk el Valence-sur-Baïse-be. Igazi hullámvasút az út: dimbes-dombos tájakon, hangulatos falvakon keresztül megyünk. Talán Aubiac és Laplumme tetszett legjobban. A kocsink rendben van, a kulcsos bácsika jön megkérdezni, hogy az autót akarjuk-e. Röpke egy óra alatt már újból Agen-ban vagyunk és elindulunk felfedezni a várost.

Már többször lelkendeztem, milyen tiszták, rendezettek és virágosak a meglátogatott városkák. Agen megyeszékhely, 33 ezer lakossal, de ugyanez a benyomásunk. Noha a belváros pár percre van a bázistól, és egy forgalmas úton kell elindulnunk, ne hagyják ki! A belvárosban kisebb-nagyobb sétálóutcák, tele üzletekkel, hangulatos vendéglőkkel, terek, műemlékek, szökőkutak kápráztatnak el. A hosszú séta után a rue Emile Sentini egy kerthelyiséggel is rendelkező kisvendéglőjében pazar vacsorát ettünk. Tudom, nem olcsó, de ne hagyják ki. Kedvükre és pénztárcájuknak megfelelően válogathatnak az egyszerű palacsintázótól kezdve az elegáns étteremig: az utca csak vendéglőből áll. A lakomát le kell dolgozni, így megint sétáltunk, a fő turistaközponttól kicsit távolabb, majd a vasút feletti gyalogoshídon, a csatorna mentén térünk vissza a hajóra. Estére már megtelt a kikötő azokkal a hajókkal, amelyeket péntektől péntekig béreltek.

Gondolom, már többeknek szembe tűnt, hogy mi szombaton indultunk el Valence-sur-Baïse-ból és csütörtökre megérkeztünk Agen-ba: igen, ez az útvonal ad egy nap pluszt, amit sokféleképpen tudnak kihasználni, például:

› Valence-sur-Baïse-ben megnézik a Flaran-apátságot és elkerekeznek Chateau de Caissaigne-ba (magánkézben lévő kastély, amelynek egy része belépőjegy ellenében látogatható, a belépő ára Armagnac-kóstolást is tartalmaz.)

› Condom-ból kerékpárral vagy helyi tömegközlekedéssel megnézik Larressingle-et.

› Moncrabeau után megállnak a Lasserre rakparton (piknikező hely), ahonnan rövid biciklizés után elérik a Pomarède-kastélyt (szintén magánkézben van, de nyáron látogatható). Ha ezt választják, számoljanak azzal, hogy későn érnek csak Nérac-ba!

› Nérac-ból a nosztalgia vonattal elmehetnek Mézin-be, majd a kedd estét is itt töltve meglátogatják az éjjeli piacot.

› Lavardac mellett, az erdőben hangulatos fogadó és vendéglő várja a hajósokat saját stéggel, szerda reggel pedig piac van a városban.

› Buzet-sur-Baïse-ben a borkombinát különböző programokat kínál. Itt éjszakázva sétálhatnak a boros pincében vagy a szőlőtőkék között, persze borkóstolással egybekötve.

› Tovább hajóznak a Garonne-csatornán le Mais-d’Agenais-ig.

› A kocsit áthozva felfedezik a környék szép kis falvait, a folyótól beljebb eső városkáit.

› Vagy választhatják azt, amit mi is: kocsival elmennek Pujols-ba és Villeneuve-sur-Lot-ba.

Pujols középkori városa egy hegytetőn fekszik. A kilátás pazar, a városka meg egy mese: a kőből épült házacskák, a keskeny, kanyargós utcácskák, a hűs templom egy más világba röpítenek. Nem véletlenül nyerte el a Franciaország legszebb falvai címet. Picike, de mégis órákat lehet bolyongani szájtátva. Persze a legtöbb ház vendéglátóipari egységként vagy szuvenír boltként funkcionál, szemmel láthatólag nem is rosszul. Kinek van kedve innen elmenni?

A fantasztikus Pujols után, pontosabban az összes eddigi város után Villeneuve-sur-Lot kicsit csalódást okozott. Az látszik, hogy szép lehetett valamikor, de mostanra viszont az összes közhely igaz, amit Franciaországról gondol az ember: kicsit lelakott, kicsit rendetlen, kicsit koszos. Persze, sokaknak bejön ez az enyhén málló romantika, de minket eddig az utunk nagyon elkényeztetett.

Visszamenet a hajóhoz még bevásároltunk, majd összecsomagoltunk, pihentünk és péntek éjjel elindultunk haza.

Szóval megérte a kétszer 1900 km? A válasz egyértelműen: igen. Nem csak a kedvcsináló Nérac, hanem az összes város, az ottani emberek, a helybeli finomságok és maga folyó nagy élmény volt, különleges nyaralás, amit előre el se tudunk képzelni, mennyire csodálatos. lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval, lakóhajóval

Slowly, Relax And Enjoy!