Vitorlással Trinidad és Tobago szigeteitől a Holland Antillákig

A Viktórián először 1997-ben görög vizeken hajóztunk Odüsszeusz nyomában. Hajónkat Trinidadon láttuk viszont 2002 október végén, mikor a balatoni és a mediterrán szezon számunkra és ügyfeleinknek is véget ért. Télire a vitorlázni vágyóknak az egzotikus úti célok maradnak, igen kedvelt és kedvező árúak a karib-tengeri hajóbérlések. Meghívásunk a „Viktóriára” karibi one-way charterre szólt. Dél-Amerika partjaival párhuzamosan hajózva gondosan elkerültük a kalózveszélyes vizeket.

A biztosító társaságok a Windward-szigetek mindegyikét a kockázati övezetbe sorolják, habár a hajózási szakkönyvek Santa Lucia-t hurrikánmentesnek írják. Biztonságosabb azonban, ha a hurrikánszezonra a hajóinkat Trinidadra visszük.

Trinidadon sok amerikai ifjú él abból, hogy hajókat menekít a hurrikánok elől a biztonságosnak nyilvánított szigetre, és néhány hetes hajózással egy évre elegendő pénzt keres magának.

Trinidad és Tobago Köztársasága két szigetből áll, a Brit Nemzetközösség tagja, 200 évig volt angol gyarmat. Ehhez hűen a szigetek hivatalos nyelve az angol, melyet az itt lakó 60% mulatt és néger, 37% indiai (rabszolgák leszármazottai) és a 2% angol beszéli számunkra nehezen érthető dialektusban. A közlekedés angol örökségként a baloldalon zajlik Trinidad autópálya-minőségű útjain, melyhez az aszfaltot a természetes aszfalttóból (Pitch-lake) merítik a sziget délnyugati részén. Az oldalakat a vízen is felcserélték, ugyanis Trinidadon és az egész karib térségben a bójázás IALA „B” rendszere van érvényben, azaz a laterális zöld itt a hajózó út bal oldalát jelöli ki a nyílt tenger felől nézve, míg a piros határolja be a jobb oldalát.

Trópusi forróságba érkeztünk október 27-én: a hajóban 32 fok volt hajnalban, a légnyomás 1019 milibar, a páratartalom 85%-os. Chaguaramas, Trinidad egyetlen és hatalmas kikötő-komplexuma vakító fehér árbocerdő a partokig nyúló bujazöld esőerdő határán. A hajók nagy része itt a parton áll bakon, gazdáját várja és a januárban kezdődő száraz évszakot. A marina őrzött, kutyás őrök járják, a hajókon helyiek dolgoznak: végzik az éves karbantartást vagy előkészítik a hajót a továbbindulásra. Trinidad csak egy állomás, a hurrikán-biztos téli tározóhely. Hajónk orral a parthoz kötve várt ránk. Farát a facölöpökhöz rögzítettük balatoni módra.

Az akklimatizálódást munkával könnyítettük: felszereltük a vitorlákat, ellenőriztük a kötélzetet, a motorikus részeket, sikáltuk a deck-et, ragasztottuk a csónakot, életet leheltünk a külmotorba. Felkészítettük a hajót az indulásra. A marinai Yachtman’s workshop munkapaddal, szerszámokkal a hajósok rendelkezésére állt éjjel-nappal, hogy kisebb javításokat magunk is ingyen elvégezhessünk.

Október lévén az esős évszak időnként sötét fellegeket küldött a tűző forróság tetejébe. Nagy, kövér, meleg cseppek záporoztak hirtelen, azután áztattak lagymatag. A vitorlásruhát sem volt érdemes felvenni ellene, mert csak bepállottunk volna. Az eső pedig tíz perc alatt odébbállt, nem hűtött le, a páratartalmat viszont 95%-osra emelte. Ez a trópusi áldás júniustól-decemberig tart, de egyáltalán nem zavart minket, hamar hozzászoktunk és örültünk, hogy a szárazabb vidékeket -mint Curacao félsivatagos felszínét- tiszteletünkre zöldbe öltöztette. Az Egyenlítőtől északra, a 10. szélességi fokon tartózkodtunk, a Nap majdnem derékszögben delelt felettünk. Az Atlanti-óceán és a Karib-tenger határa ez, 28 fokos vízhőmérséklettel. A meleg, trópusi vizeknek köszönhetően a karib szigetek éghajlata stabil és kiszámítható: télen-nyáron meleg az Egyenlítő közelsége folytán, magas páratartalommal kombinálva az esős évszakban. Az északkeleti passzátszél fúj az év 95%-ában, átlag 15 csomós sebességgel, garantálva az állandó vitorlázás lehetőségét (ezért része a hajóknak a szélgenerátor és a szélkormány is).

Trinidadon azonban estére eláll a szél, ezáltal a melegérzetünk nem enyhült, hiába lett valójában pár fokkal hűvösebb. Nem véletlen, hogy a trópusokat szelő hajókon általános a légkondicionáló berendezés, a 12 V-os ventillátor vagy a levegőt megvezető moszkitóháló. A trinidadi marinában légkondicionáló egységet kölcsönözni is lehetett. A Nap este hatkor bukott le változó szín- és fényjátékkal a távoli felhőformákon Venezuela partjai felett. Az estéket a parti, pálmafás étteremben múlathattuk. Az éjszakák forróságát a helyi steelband fokozta fémeszközökön előadott hangulatos, ritmusos zenéjével. Alvásra nem nagyon volt időnk.

Este nyitottuk meg a hajónaplót, lekönyveltük a behajózásunkat. Megterveztük napra pontosan az útvonalunkat. Elindulásunkat az apály idejéhez kötöttük. Az árapályszint változása Trinidadon 4 láb, jóval jelentősebb, mint a Nagy–Antillák Winward- és Leeward-szigetein. A variáció utunk során 14 és 11 fok közötti érték volt, nagyon jelentős az előttünk álló 750 tengeri mérföldet tekintve. A napló írásakor arra is ügyelnünk kellett, hogy a hosszúsági adat végig negatív előjeles, minthogy a nyugati féltekén hajózunk. Venezuela partjai mentén fekvő úti céljainknál, a Kis-Antillák szigeteinél állandó raumos-hátszeles, tempós szakaszokra számítottunk, feltételeztük, hogy a passzátszél tolóerejét a kontinens előtt haladó nyugat-északnyugati áramlás tovább gyorsíthatja. Időjárás-jelentéshez éjszakai internetezéssel jutottunk, a marinában ilyen nem volt. Karibi utunk során azt tapasztaltuk, hogy egyik marinában vagy kikötői kapitányságon sem fordítottak az időjárás-előrejelzésre oly nagy figyelmet, mint például az Adrián.

Elintéztük a kijelentkezést a Vámnál és a helyi Inmigration Office-ban. Ekkor viszont egy órán belül indulnunk kellett. A be- és kijelentkezés egész utunk során idő- és pénzigényes, és rendkívül macerás volt. Türelemre és a hatóság teljes mértékű tiszteletére volt szükség bármennyire is fogytán volt már mindkettő a procedúrák során. Azért ilyen szigorú a ki-belépés ügyintézése, mert Dél-Amerikából sok drog kerül a szigetekre vízi úton. Hajónkra mégsem volt kíváncsi egyik hatóság sem, a papírmunkához viszont sok példány fogyott a személyzeti listából, a hajólevél-másolatokból. Útleveleinkben gyűltek a pecsétek, mindenütt beleírták, hogy Viktória jachtunkon érkeztünk-indulunk.

Trinidadot végül még nappali fényben hagytuk el: kerülnünk kellett a hajózást akadályozó úszó olajfúrótornyokat, melyek Trinidad gazdagságának alapját hozzák a felszínre és a térképeken jelölve sincsenek, mivel helyük időről-időre változik.

Szutykos barna színű vízben hajóztunk el mérföldeken keresztül Trinidad partjaitól, mivel Trinidad, a dél-amerikai kontinens leszakadt darabja (és nem az Antillák tagja), Venezuelától 10 mérföldre, az Orinoco-folyó torkolatában fekszik és a folyó hordaléka -néha kajmánokkal is- vegyíti a tengervizet. Venezuela közelsége befolyásolta útitervünket is, mivel tapasztalt földkerülő hajósok intettek minket a kontinens parti vizeinek elkerülésére, ha nem akarunk a helyi kalózok áldozatául esni. Ezért 170 mérföldes kerülővel hajóztunk el a Paria-félsziget mellett a már biztonságos venezuelai Isla Margarita szigethez.

Pilotkönyvünk nem, de útikönyvünk emlékeztetett arra, hogy a teljes karib térségben a chartervitorlázás hagyománya legfeljebb 30 éves, és a létfenntartásukért küzdő helyiek számára az abszolút luxust jelképezi.

Nyílttengeri utunk során bármekkora is volt a tenger, vitorlásunk tankerek útját keresztezte többször is. Annak ellenére, hogy csak a szél ereje hajtott és ez a tény a géphajókkal szemben előnyt biztosít, mi megfelelő alázattal mindig felkészültünk a kitérésre, de szerencsénkre jól látható manőverrel biztonságosan szabad utat adtak nekünk az óriások.

Négyórás őrségben váltottuk egymást, éjjel-nappal. Kellemes érzés volt a meleg, lágy hátszél, mely a nyílt tengeren is melegebb volt, mint bármely jugó az Adrián. Szokatlan volt, hogy nem találkoztunk más vitorlással (szinte az egész út során). Tartottunk az első nyílt vízi éjszakától, mivel a sötétben nem látszik, mi jön. „Gerendákat” véltünk látni, de mögöttük is csillagos volt az ég és nem is tartogattak meglepetést. Az összefüggő fekete felhősávok némelyike hozott csak szélerősödést vagy zivatart. Vitorlaállásunk viszont mindent kibírt.

A szárazföld közelségét az első albatroszok megjelenése jelezte, hát felvontuk tiszteletükre a venezuelai felségjelet, míg a fennfelejtett trinidadi lobogót lehúztuk. Alkonyat előtt, több mint 24 órás hajózás után szerencsésen meg is érkeztünk Margaritára, és bekötöttünk az őrzött marinába. Évente kétezer vitorlás fordul meg a szigeten, magyar hajóssal még nem találkoztak.

Minden szigeten eltöltöttünk pár napot, változatos programokkal színesítettük tengeri utunkat. Trinidadon dzsungelt jártunk és mangrove mocsarat, Port of Spain főváros nyüzsgő kavalkádjában viktoriánus és gregoriánus angol épületek, hindu templomok és mohamedán mecsetek, gótikus és barokk templomok, felhőkarcolók ötvözték a múltat a jelennel. Margaritán már egyértelműen latin hangulat övezte a tipikus, a sok emeletes luxusszállókat és az alacsony trópusi házakat, ahol készleteinket utántöltöttük. Az iránybuszokon hangosan szólt a latin-amerikai zene. Ősrégi benzinzabáló batárok futottak az utakon a literenként 35 forintos üzemanyaggal. A kedélyes emberek istenhozzádot és jószerencsét kívántak. Csak spanyolul beszélnek.

A pilotkönyv által kizárólagos bejelentkezési helynek írt Pampatarban félnapos utánjárással 4 pecsétes venezuelai hajólevelet kapott vitorlásunk, így mehettünk tovább Boca del Rio-ba, Margarita vadregényesebb részére. A sziget klímája kiváló: két, ezerméteres csúcsa és a közeli dél-amerikai szárazföld magához vonzza a trópusi esőfellegeket, a strandokra így eső már nem jut. Hajónkat lezártuk, lehorgonyoztuk az öböl közepén, mivel a diesel olajban úszó halászkikötő nem volt túl bizalomgerjesztő, féltettük fedélzetünk mozdítható tartozékait. Mangrove-mocsáron át jutottunk helyi vezetőnkkel a több kilométeres, világhírű hófehér strandokra, ahol a hullámokban élvezkedtünk. Osztrigát ettünk, sült banánnal körítették katalán halunkat és a langusztánkat, ízlett az iguana pörkölt és a kukoricalisztből készült lepényünk. A trópusok itala a könnyű sör és az egzotikus gyümölcsökből mixelt jeges „shake”. Vámmentes övezet lévén a rum igazán olcsó volt: a manőverslukk indulásnál és érkezésnél is kijárt a legénységnek.

Mire hajónkhoz visszaértünk, ajtaját feltörve, kabinjainkat feltúrva találtuk. A 16 éves búvár elkövetőt szerencsénkre rajtakapták, már nem vihette el nejlonzacskóba csomagolt zsákmányát (távcső, Adidas melegítő). Mehettünk utána a rendőrségre. A helyi rendőrfőnök pribékjei térdig érő bőrcsizmában vigyázták őrsüket géppisztollyal az oldalukon. Örültünk, hogy nem mi állunk a törvény előtt. El is hagytuk hamar a vidéket alkonyatkor, hogy pirkadatra Tortuga szigetéhez érjünk.

Az éjszakai őrségek érdekesek voltak: hullócsillagokat láttunk, a dagadó Hold világította utunkat, messzi fénysávok az ég alján mutatták a távoli nagyvárosok helyét, a csillámló világító-planktonok kirajzolták a mellettünk ficánkoló delfinek alakját. Így értünk a fehér homokos, zöldvizű senkiföldjére, Tortuga szigetére, amely valaha kalóztanya volt. „Tortugán nincs semmi” -mondták nekünk előzőleg Margaritán. Miután megpillantottuk Tortuga északkeleti öblét, már tudtuk, ezentúl csak ilyen helyekre megyünk, ahol a helyiek szerint semmi sincs. A homok színpompás kagylótörmelékkel vegyült, mész és bőrkorallok, trópusi csigák vártak a parti fövenyben. Szikrázóan kék ég alatt kötöttünk ki, a szél körbe táncolt, köröttünk fekete volt a láthatár és villámok cikáztak. Nem messze, a sziklákon az osztrák lajstromozású 60 lábas vitorlás, a „Liberty” szeleket szárnyaló szabadsága ért véget. Lefosztott testét ma színes rákok lakják.

Felejthetetlen naplementében szedtük fel horgonyunkat és bontottunk vitorlát Venezuela utolsó szigetei, a Los Roques korall-szigetcsoport felé. A szigetvilág közepe a térképen fehér folt, feltérképezetlen térség, minthogy a korallok nőnek és pusztulnak, változnak évről-évre. Itt a víz színe szerint navigáltunk több mint 10 mérföldön keresztül, a korallzátonyok között, a Los Roques nemzeti parkban. Az árbocról figyeltük, elhagytuk-e már a 9 méterről 30 cm-es mélységbe emelkedő részeket. Ahol a korallképződmény elérte a vízfelszínt, a pelikánokon kívül azonnal megtelepedik a mangrove fa, a víz közepén is. A keleti part zátonysora mentén hajóroncsokat láttunk, meredten rozsdásodtak a fehéres-zöld vízben. Újkeletűek voltak, mert a legfrissebb kiadású térképünkön még nem voltak jelölve, a jelölt roncsok viszont már nem is voltak láthatók.

Sötétben lehetetlen a hajózás a korallok között, a tenger színének felismerhetősége a napszakok fényviszonyától is függ. A korallzátony lakott része egy sziklacsoport, a Los Roques. A kerítések trópusi csigák házával voltak, díszítve, az apró házak más-más színben tetszelegtek. Romantikus helynek hagyták meg a hatóságok a vidéket azzal, hogy a szállodaépítést megtiltották. Párszemélyes magángépek érkeztek és indultak szakadatlanul a parti homokos repülőtéren. A rekreációs szigetrészek használatának díját tranzit-státusunkkal megúsztuk, a be- és kijelentkezéshez szükséges 5 hatóság előtti megjelenést azonban nem. A hajót egy délelőtt sikerült kiléptetnünk a venezuelai vizekről, személyes kilépésünket viszont újra csak Margarita-szigeten intézhettük volna. Nem mentünk már vissza oda, így papíron (és szívünkben?) Venezuelában maradtunk.

A szigetcsoport egy lakatlan öblébe kötöttünk át, mégis bóják vártak minket, horgonyoktól óvták a korallokat. Barracuda volt vacsoránk, melyet útközben fogott az éhes legénység egy lila műcsali segítségével. Ízletes fehér húsa és nagy, éles fogai voltak. Két sziget között akadt a horgunkra. A korallzátonyokon nem láttunk ragadozót, színpompás apró és nagyhalak békésen úszkáltak köröttünk, az agy- és agancskorallok, a bőr- és legyezőkorallok között. Míg órákat nézelődtünk a 28 fokos vízben, hátunk leégett. Álmunkat és kedvünket az alkonyatkor megjelenő szúnyogsereg vette el. A pilotkönyv is figyelmeztet, hogy ha a mangrovefák közelébe kötjük ki hajónkat, számoljunk a moszkitókkal, és ne feledkezzünk meg az árapályszint változásáról sem. A száztagú szúnyogzenekar napfelkeltéig hegedült a fülünkbe és csipkedett össze minket. Számunkra ez bizonyult az esős évszak egyetlen hátrányának.

A Holland Antillákig vezető 100 mérföldet trópusi viharral kezdtük. Utunk során sokszor megúsztuk és elmentek mellettünk a sötét fellegek, belsejükben a széles esőoszloppal. Mint mediterrán vitorlázók, csodálkoztunk is, hogy eddig mennyire kényelmes volt hajós utunk. Ez az Észak-Amerikából lehúzódó ciklon viszont sebesen, észrevétlenül utolért bennünket. Süvítő szelétől hamar felkorbácsolódott a tenger, porzott a víz, rázta a szélgenerátort, tépte a vitorláinkat, majdnem vízszintesen vert az eső. A láthatóság kéthajónyira csökkent. Számoltuk, a villámlás epicentruma 3 kilométeren belül volt. Ekkor dideregtünk először és utoljára a trópusokon. Hiába szárítkoztunk, az őrségben újra csak áztunk, hosszan,  órákon át.

„Bon Bini”, azaz Isten hozott -meg a ciklon és hajónk, Bonaire-re A trópusi Hollandia felségvizeire érkeztünk: az ABC szigetek, Bonaire, Curacao és Aruba Dél-Amerika északi részén, Venezuela partjai előtt, a 12-13. szélességi fok magasságában fekszenek. A Szélcsendes Szigetek nevet is viselik, megkülönböztetésül a Nagy-Antillák szeles, holland fennhatóságú SSS-szigeteitől, melyek Saba, St. Eustatius szigetei és St. Maarten holland fele. A három és fél évszázados holland uralom mély nyomokat hagyott a szigeteken, melyek egyik hódítónak sem kellettek igazán. Végül a hollandok nyakán maradtak. A helyiek nyelve a papiamento, melyben a spanyol, a portugál, a holland, az angol és különböző afrikai nyelvek elegyednek a gyarmati idők örökségeként. Ez viszont azt is jelentette, hogy bármelyik nyelven beszélhettünk a helyiekkel mindegyik szigeten, megértették. A holland stílusú kontyos házak festői sora Amszterdamot idézte mindenütt, de ezek a házak pasztellszínűek, vidáman egzotikusak a forró nap alatt.

Ezek a szigetek keresztbe fekszenek az északkeleti passzátszélnek, északi és déli végeiket egy-egy világítótorony jelöli. A keleti, szél felöli oldal lakatlan partvidék, a tenger állandóan ostromolja, uszadékkal és sziklaformációkkal teli. A hullámzás barlangokat váj, hidat alkot, a sziklarepedésekbe levegőt présel. Ezekre a szuszogókra hitték Curacao-n az őslakosok, hogy ez a sziget tüdeje, itt lélegzik. A szélalatti oldalon találhatók a városok, a strandok, körbe-körbe koralltelepekkel. A szigetek korallmészkőből állnak, az esőt hamar elnyelik. Nem is él meg más a felszínen, mint a vadpapagájokat tápláló kaktuszok, a szárazságtűrő cserjék és a divi-divi fa, melynek vízszintes, féloldalas koronáját az állandó passzátszél formázza. A tenger és a szárazföld hőmérséklete kiegyenlített: egyaránt 28 fokos.

Az ABC-szigetek önmagukban is megérnének egy vitorlástúrát. A Bonaire-Curacao-Aruba távolság nem több mint 35 és 75 tengeri mérföld. Bonaire 1979 óta védett tengeri park, a búvárok paradicsoma, köszönhetően bőséges halállományának és szépséges koralljainak már az 1-2 méteres vízmélységben is. A sziget körül ezért tilos a horgonyzás. Választhattunk, hogy a fizetős, luxus marinában kötünk ki, vagy Kralendijk, Bonaire kis fővárosa elé kötünk a kihelyezett bóják valamelyikéhez -ingyen. Bonaire 15 ezer lakosának mindegyikére jut egy vadonélő rózsaszín flamingó, melyekre a sólepárlókban bukkantunk, mikor bérelt robogónkkal körbejártuk a szigetet. Élő kaktuszokból fonott kerítések választják el a helyi nyaralókat, bérelhető és eladó apartmanokat. Ezt a szigetet még csak most fedezi fel az idegenforgalom.

Ezzel szemben a híres Curacao városszigetnek bizonyult, oly nagy kiterjedésű már fővárosa, Willemstadt, hogy a sziget felét elfoglalja. Hajdani rabszolgapiaca hamar kereskedelmi csomóponttá tette. Jelenkori gazdagságát a világ legnagyobb olajfinomítójának köszönheti, mely a város szívében füstölög, a Santa Anna-öbölben. Az óváros két partja között vezet be a hatalmas tankerek útja az olajért. Mi csak bejelentkezni mentünk ide. A két városnegyedet 1888 óta köti össze a 170 méter hosszú Emmaburg Königin pontonhíd. Csengőszó, villogó piros lámpa, aláereszkedő sorompó jelzi a híd végein, ha elnyitják, mert a hajóforgalomnak mindenkor elsőbbsége volt itt a gyalogosforgalommal szemben: akár kis vitorlásról, motorosról, akár hatalmas szállítóról vagy sokemeletes világjáró utasszállítóról van szó. Ez volt az egyetlen sziget, melyen a vámhatóság felkeresése nem volt kötelező, az ő dolguk volt hajónkat megkeresni. A híres Curacao Yacht Clubban találtunk csak helyet. A klubtagok nem a vitorlássportot űzik, mint hittük, hanem marlinra vadászó sporthorgászok ők, motoros luxusjachtjaik a hétvégi kiruccanásokra vártak.

Curacao mentén bárhol horgonyozhattunk, a megfelelő óvatossággal. Az orrból kellett kémlelnünk a tenger fenekét, hogy homokba eresszük le horgonyunkat, és nehogy koralltörő barbárok legyünk. Mindenütt 4-5 méterben horgonyoztunk.

Eljött a naplemente és nekivágtunk az utolsó szakasznak, Curacao-ról Arubára. Teljes vitorlázattal haladt hajónk töretlenül, hullámhegyek követtek a 20-25 csomós hátszélben. Fényárban úszó modern Titanic-ok haladtak el mellettünk az éjszaka közepén. A legnagyobb hajó sziluettje orral a partnak Aruba déli végén rajzolódott ki, a felszerelt lámpák sora azonban az arubai olajfinomító és berendezéseinek érdekes megvilágítása volt csupán.

Aruba a venezuelai Maracaibo-öböl előtt fekszik, Curacao-val és Bonaire-vel egyidőben, 1499-ben „fedezték fel” a spanyolok. Idővel aranyat is találtak rajta, gazdagságát azonban a fekete arany finomításából nyeri. A Holland Antillák legdrágább tagjának bizonyult. Az amerikai nyugdíjasokkal teli luxushotelek szobaárai a csillagokat verték. Ehhez képest 39 lábas vitorlásunkon lábanként 1 dollárba került a marinai éjszaka Oranjestad egyetlen kishajó-kikötőjében.

A főváros megközelítése nappal volt ajánlatos, mert előtte természetes hullámtörőként korallzátonysor húzódik. Nem állhattunk be érkezésünkkor egyből a Seaport Marinába, amíg el nem intéztük a szokásos vámolást és bejelentkezést. A pilotkönyvben megnevezett 11-es VHF csatornán meghívtuk a hatóságokat és ők bevezényeltek minket két hadihajó közé. Ötig végeznünk kell, bíztattak ezzel délelőtt tízkor, mert akkor ér vissza a tengeralattjáró, aminek a helyére kötöttünk. Amikor délben a kabinokban és a fedélzeten a forróság már a tetőfokára hágott, megjelent a Hatóság, légkondicionált autójukból ki sem szállva átadták a kitöltendőket és jó utat kívántak. Átálltunk a marinába, a Seaport kaszinó elé, itt is orral a parthoz, a hajófart kötelekkel faoszlopokhoz erősítve. A marinai áram- és vízcsatlakozók szigetenként különböztek a Kis-Antillákon, ez itt Arubán sem volt másképp. A marina nem rendelkezett saját kiszolgáló helyiségekkel sem, viszont az ötcsillagos hotel minden létesítményébe érvényes belépőt kaptunk, köztük a szálloda magánszigetére is.

Aruba kis szigetének bejárására csak terepjáró alkalmas: ezzel jutottunk el a kaliforniai homokdűnék közé, a kalózvárba, az aranybányákhoz, a Természetes Hídhoz, az indiánrajzokkal teli gömbölyű szikladombokhoz, a végeláthatatlan strandokra.

A közeli öbölben, 17 méter mélyen nyugszik és antennája még a víz fölé mered a második világháborús német hadihajónak, az „Antillának”. A holland felségterületen horgonyzó hajó kapitánya maga süllyesztette el hajóját 1940-ben, amint arról értesült, hogy a németek megtámadták Hollandiát. Hajóját megadni nem akarta. Büszkeségének emléke közelében lehorgonyozhattunk, könnyűbúvár felszereléssel felfedezhettük a hajóroncs rejtekeit.

Hajós szaknyelvvel élve Arubán hajóztunk ki. Egy Holdhónapot és 750 tengeri mérföldet vitorláztunk 700 mérföldre az Egyenlítőtől. A Gib’Sea 39-es magyar lobogójú hajónk ezután folytatta földkerülő útját Görög Péter kapitánnyal, amit ő sikeresen teljesített is.

Marosi Miléna és Varga Tamás

Mérföld Yachting

Kimaradt apróságok:

• Az indián bennszülöttek szerencséjére az ABC szigetek nem igazán kellettek egyik hódító nemzetnek sem. Ezért is lehet oly színes a szigetek lakossága: békében él itt együtt a fehérbőrű holland az afrikai rabszolgák, a bennszülött indiánok és a dél-amerikai meszticek leszármazottaival. Szóval a szigetek a történelem során 1636-tól a hollandok „nyakán maradtak”.
• Aruba 1986-ban vált ki e közösségből, de továbbra is a Holland Királyság része, mint társai.
• A Holland Antillák egyikén sem kellett a csapvíz minősége miatt izgulnunk. A pilotkönyveink szerint is a világ legjobb, desztillált vizével tölthettük meg tartályainkat.
• Aruba előnye a közvetlen megközelíthetősége Amszterdamon keresztül, Curacao-ra és Bonaire-re a helyi, esetenként propelleres járatokon juthatunk.
• Az Amstel Bright a hollandok trópusi söre, a Coronitához hasonló, desztillált tengervíz felhasználásával készül.
• Az ABC-szigeteken tipikus úszó piacokon venezuelai hajósok kínálják friss áruikat. Lélekvesztőiken érkeznek, és addig maradnak, amíg gyümölcseiket, zöldségüket el nem adták.
• Utunk során közép-amerikai szigeteket jártunk be, minthogy a kontinensen nem jártunk, nem volt szükségünk speciális oltásokra.
• A napsütés ellen védekezni kell. Hosszú ujjú fehér ing, fehér pamut sapka, napszemüveg a legjobb viselet.
• Forróság van, pisilni sem kell, mert kiizzadjuk.
• A trópusok alatt idegen volt a sok karácsonyfadísz.
• Mindenütt 5 méterben és homokban horgonyoztunk.
• A vízben 3 méterre sem láttunk le, a hullámzás annyira felkavarta.
• Bonaire-n a venezuelai szúnyogírtó ajzószerként hatott a szúnyogokra. A kabinból kimenekülve a fedélzeten végeztük, hálózsákul a takaróhuzat szolgált. Alig vártuk, hogy pirkadjon.
• A vízben rendkívül barátkozók a halak, bár kissé félelmetes a korallevő protkójuk.
• Vízum szükséges mindenhova. Csak ezzel engednek be, és ezenkívül további bejelentkezési procedura szükséges. Trinidadon meghívó levelet kértek.
• Trinidadon az óriásteknősök szezonját lekéstük. Március és június havában 30-60 óriásteknős érkezik este a partokhoz. Lerakják tojásaikat és 2 hónap múlva kisteknősök szaporáznak a vízfelé. Az Atlanti-óceán felé eső partszakaszon rakják fészkeiket (Matura Bay).
• A Karib-tenger az a tenger, amely tenger-nyi élménnyel várja a tenger-i hajósokat.

 Galéria